(23-1) 【Jaejama-szigetek 1】 A készülődés. Találkozás az Öcsi-családdal. Rosszullét a repülőn. Érkezés Isigakiba. A Taketomi- és a Kohama-sziget. A szomszéd horkolása.

Üdvözlet Isigakiból, Okinava megyéből! Hogy hol is található pontosan Isigaki szigete, nos, ezzel kapcsolatban álljon itt két szám: a sziget 270 km-re van Tajvantól, és 1590 km-re Oszakától. Egy ilyen messzi, trópusi szigetre (szigetekre) utaztam ezúttal. Hétfőn délután Öcsiéknél szálltam meg, majd kedden reggel három év után ismét a Peach légitársaság gépével repültem.

Hétfőn eredetileg korán akartam volna kelni, hogy este aztán korán lefekhessek. Mivel a gépem kedd reggel, 7:35-kor indult a Kanszai Nemzetközi Reptérről, előre meg kellett beszélnem Öcsiékkel, hogy náluk, Oszaka déli részén szállhassak meg, hiszen Szuitából még a legelső vonatokkal sem értem volna le a reptérre időben. Még úgy is, hogy Öcsiéknél szálltam meg, a legelső vonatokat kellett használjam, igy hát korán kellett kelnem. Ezért gondoltam, hogy ahhoz, hogy korán le is tudjak feküdni hétfőn este, reggel korán kelek. Sajnos nem sikerült, lenyomtam az ébresztőt… és csak 11-kor ébredtem meg magamtól 😀 Nem volt mit tenni… Elmentem edzeni, aztán utána felporszivoztam, kitakartitottam a fürdőszobát, megebédeltem, elmosogattam, mindent rendben hagytam az indulás előtt, aztán 5 óra körül indultam el Öcsiékhez. Öcsi anyukájának szóltam előre, ugyan megbeszéltem Öcsivel, hogy náluk szállok majd meg, de ő most épp Európában van, meg illendő is volt, hogy közvetlenül egyeztessek az anyukájával. Az anyukája mondta, hogy 3 után bármikor mehetek, vacsorázzak együtt velük. A teendők miatt csak fél 7-re értem le hozzájuk, de nem is volt baj, mert ekkor még csak Öcsi anyukája volt odahaza. Vele elbeszélgettünk, amig vártuk a többi családtagot, aztán megérkezett Mikki, Öcsi öccse, vele kitárgyaltam az utazásaimat, azt, hogy milyen vonatokkal utaztam (ő nagy vonat-rajongó). Aztán megjött Öcsi nővére is, aztán az apukája is, megvacsoráztunk, közben mindenféléről jól elbeszélgettünk, magyaráztam, hogy melyik megyékben jártam már stb. Lezuhanyoztam, aztán 10 óra körül gondoltam, lefekszem, hogy reggel fél 5 körül fel tudjak kelni. Persze nem tudtam elaludni, forgolódtam, minden bajom volt, nem is aludtam jól, összevissza álmondtam minden hülyeséget (pedig én nem szoktam emlékezni az álmaimra).

Reggel aztán jó álmosan keltem fel, egykettőre szedelőzködtem, és indultam a vasútállomásra. Még sötét volt odakint, nem sokan járkáltak az úton, viszont a közeli parkban, amelyet át kellett szeljek, hogy elérjek a vasútállomáshoz, valaki húzódzkodott az egyik izén a játszótéren. Reggel 5 előtti edzés? Kemény 😀 Megérkeztem a kis vasútállomásra, rajtam kivül még két ember várta az első vonatot, ezzel Tengacsajáig mentem, itt kellett átszállnom a reptéri vonatra. A reptéri vonaton jó sokan voltak (persze, hisz ez az első vonat, és sok más járat is indul ilyen korán), mellettem három csajszi ült, akik nagyon elevenek voltak hajnalban, röhécseltek, vinnyogtak, szelfiztek… Közben a szemben álló fickó rákontrázott egy-egy jó nagy szipogással 😀 Bedugtam a fülembe a zenét, és úgy utaztam tovább. Időben megérkeztem a reptérre, a shuttle busszal átmentem a 2-es terminálra (innen indulnak a fapadosok), itt meglepődtem amúgy, mert csuklós busz közlekedett a két terminál között! Japánban életemben először láttam csuklós buszt.

Talán azért, mert kapkodva ettem meg reggelire egy péksüteményt az állomáson, nem volt teljesen rendben a gyomrom, igy a becsekkolás előtt előbb a mosdóba mentem, aztán utána becsekkoltam, átmentem a biztonsági ellenőrzésen. Belföldi járat révén nem volt sem útlevél-ellenőrzés, és folyadékokat is lehetett felvinni a kézipoggyászban. Ezután várakoztam a kijelölt kapu előtt, még egyszer meglátogattam a mosdót, aztán fel lehetett szállni a gépre. Fapados járat révén jó szűk a hely, én már nem is emlékeztem rá (három éve utaztam utoljára a Peach-csel), hogy ilyen szűkös a hely. Talán szűkösebb, mint a Wizzairnél vagy a Ryanairnél. Az előttem lévő ülés alá beraktam a hátizsákomat, aztán gondoltam, alszom (valamivel több, mint 2 órát tart az út). De mivel szűk volt a hely, ha hátradöntöttem a fejem, megfájdult a nyakam. Igy hát kitaláltam, hogy nekidöntöm a fejem az előttem lévő ülésnek, és úgy alszom. Ezzel nem is volt baj, aludtam is, aztán arra megébredtem, hogy bemondták, nemsokára le fogunk szállni, kössük be magunkat. Gondoltam, még alszom egy picit. Aztán egyszer csak valami belenyilalt a bal szemembe, mintha megszúrták volna, vagy mintha elpattant volna egy ér. Könnyezni kezdett a szemem, a telefonom kamerájával megnéztem, de semmi változás nem látszott. Vagy emiatt bepánikoltam tudat alatt, vagy pedig valahogy leesett a vércukorszintem, nem tudom, mi lehetett, mindenesetre hirtelen rosszullét fogott el, azt hittem, elájulok, hideg veriték futott végig rajtam. Próbáltam megnyugtatni magam, aztán pár perc múlva elmúlt a rosszullét. Én eddig még nem jártam igy, soha nem voltam rosszul a repülőn… Nem tudom, mi lehetett.

Nemsokára leszálltunk, megérkezett a gép az isigaki reptérre. Kint már érződött a trópusi hőség, jó nagy páratartalom. Megkerestem a belvárosba tartó buszt, és egy kb. félórás utazás után megérkeztem az isigaki kikötőhöz. A kikötőben megvettem az „Island Hopping Passt”, ez tulajdonképpen egy négynapos hajóbérlet, amellyel akármelyik szigetre, akárhányszor el lehet utazni. A bérlet mellé szükséges mindig kiváltani (ingyen) az adott útra a menetjegyet, ki is váltottam aznapra a jegyeimet. Ezután elmentem a szállásomhoz, hogy lepakoljam a csomagomat. (A reptéren azokat a dolgokat, amelyekre aznap nem volt szükségem, átpakoltam egy másik zsákba.) Egyúttal megcsináltuk a becsekkoláshoz szükséges dolgokat, ki is fizettem a szállás árát, aztán leadtam a csomagomat. Ezután, mivel még volt időm a hajó indulásáig, megnéztem a szomszédos Tórindzsi buddhista templomot, aztán az isigaki múzeumot, valamint a 730-as kereszteződést is. Ebben a kereszteződésben áll a 730-as emlékmű, ami annak a napnak (július 30) állit emléket, amikor, miután az Okinava-szigetek visszatértek az amerikai megszállás alól a japán közigazgatás alá, a szigeteken átálltak az amerikai közlekedési rendről (jobb oldali közlekedés) a japán közlekedési rendre (bal oldali közlekedés). Aztán megérkeztem a kikötőbe – az egész belváros nagyon kompakt, hamar körbe lehet járni a fontosabb helyeket.

Elsőként a Taketomi-szigetre mentem át a komppal. Körülbelül 15 perc az út, és minden fél órában indulnak hajók. Ezek a kompok 50-60 km/h-val haladnak, gyorsak, kényelmesek és büdösek 😀 Taketomi sziget arról nevezetes, hogy itt maradt meg a legérintetlenebbül az okinavai épitészet, a hagyományos okinavai házak. Az egész sziget könnyen bejárható gyalog is, de lehet biciklit is bérelni – illetve a sziget jellegzetessége, hogy olyan túrán is részt lehet venni, ahol vizibivaly húzta szekéren lehet körbejárni a szigetet. Én maradtam mindenesetre a jól bevált gyalogszernél 😀 Besétáltam a sziget központi részére, aztán körbejártam a falut, sétáltam a hagyományos épületek között. A főutat leszámitva nincsenek aszfaltozott utak sem, a lakóházak között van egy-két kajálda, aztán a központban van egy betonból épült torony, ahonnan az egész szigetet be lehetne látni… de a feljáratnál egy tábla arról tájékoztatott, hogy az épitmény elöregedése miatt nem lehet felmenni… Gondoltam, eszem egy Jaejama-szobát (az itteni szobatészta inkább rámennek mondható, nem hasonlit a hagyományos szobára), de mindenhol nagyon sokan voltak. Találtam aztán egy kajáldát, kint volt egy lista, ahová föl kellett iratkozni. Kérdezem a fickót, mennyi a várakozási idő, azt mondja, kb. 20 perc. Hát mondom jó, feliratkozom. A kerthelyiségben a tűző napon várakoztak jó sokan. Aztán látom, hogy a névsornál van egy olyan rész, hogy „bent az üzletben”, meg hogy „kint a kerthelyiségben”. A kerthelyiségben ugyebár voltak üres helyek, én is ott várakoztam. Kérdezem, hogy ha nekem jó az is, ha a kerthelyiségben eszem, akkor mennyit kell várni. Azt mondja a fickó, semennyit. Igy hát megrendeltem a tésztámat, és meg is érkezett. A vicces az egészben az, hogy a japánok 20 percet várakoznak a kerthelyiségben, a tűző napon, hogy utána bemehessenek a légkondicionált üzletbe enni. Én meg ez alatt a 20 perc alatt, amig ők várakoztak, meg is ettem a kajámat 😀 Volt mellettem egy ventillátor, semmi probléma nem volt. Az ebéd után még sétáltam egy kicsit a faluban, aztán lesétáltam a tengerpartra. Itt elég sokan voltak, én is átöltöztem, hogy megmártózzak a tengerben. Jó langyos volt a viz, viszont ekkorra már elvonult az ár, ezért csak bokáig ért a viz. Jó sokáig kellett bemenni, hogy kicsit mélyebb legyen. Kicsit úszkáltam, aztán kifeküdtem a partra. Tűzött a nap, nagyon meleg volt. Végezetül visszasétáltam a faluba, vettem vizet, aztán visszamentem a kikötőbe. Itt volt ugyanis az ideje, hogy átmenjek a Kohama szigetre.

Kohama sziget a cukornádültetvényeiről hires, tulajdonképpen más látnivaló nincs is, csak a sok ültetvény és a szép táj. Meg van állitólag egy nagy golfpálya is, de ez engem ugyebár nem érintett. Isigakiból gyakran vannak hajójáratok Kohamára, Taketomiból viszont nem, kis szigetek között ugyanis nem nagyon járnak a kompok. A 16:45-ös járatra is, amellyel én utaztam, előre foglalást kellett tenni. Ezzel a járattal tehát elmentem Kohamára, ahol tettem egy kört a cukornádültetvények és a legelők (szarvasmarhákat tenyésztenek) mellett, fölsétáltam a faluba, aztán vissza a kikötőhöz. Hat óra körül pedig Kohamából visszaérkeztem Isigakiba. Vettem vacsorára kaját, illetve megvettem a kedvenc okinavai finomságomat, a „beniimo tarutot”, ami egy vörös édesburgonyából készült édesség. Általában ajándékba szokták vinni-venni, hát én meg azért vettem, hogy megegyem desszertként 😀 Fölmentem a szállásra, megkaptam a szoba kulcsát. Lezuhanyoztam, megnéztem a sorozataimat, közben megvacsoráztam.

Aztán aludni próbáltam… volna, ha nem lett volna olyan vékony a fal. Ugyanis a szomszéd borzasztó horkolását úgy lehetett hallani, mintha itt feküdne mellettem. Zenével se tudtam elaludni, nagyon ideges lettem: ha már külön pénzt adok azért, hogy saját szobám legyen, akkor nehogy már ugyanúgy ne tudjak pihenni, mint egy dormitoryban. Lementem, megkérdeztem, nincs-e másik szoba. Persze nem volt. De legalább azt megtudtam, hogy ma van utoljára a szomszédban az illető, szóval csak egy napot kell kibirnom. De továbbra se tudtam aludni. Végül megkértem lent a pultnál a fickót, hadd aludjak a lenti internetkávézó-részlegen, mert ott is nagyobb csend volt, mint odafönt. Igy hát éjjel egytől négyig az internetkávézó egyik fülkéjében aludtam, takaró meg minden nélkül, világitás mellett, összemucorogva, a külön szoba áráért… Aztán négykor megébredtem, és akkor felmentem, ekkor valahogy már nem hallatszott a horkolás, igy tudtam még egy keveset aludni.