(52-1) 【Kósinecu+Kelet-Japán 10】 Utazás Kuszacu onszenbe. A kénes viz, jumomi és a kültéri fürdő. Utazás Manza onszenbe. Hófödte hegycsúcsok, kellemes fürdő. Furcsa emberek a Hacsikó-vonalon. Netcafé Hacsiódzsiban.

Üdvözlet a Tenrjúkjó állomásról Tojohasi felé tartó vonatról! Magam mögött hagyva a fővárost, a tizedik napon Gunma megye két fürdővárosát, Kuszacu és Manza onszent fedeztem fel. A kénes viz szaga még két nap múlva, több zuhanyzás után is érződik rajtam 😀

A lepukkant hotelben jól aludtam, csak keveset. Korán indulnom kellett, ugyanis ki volt számitva szokás szerint minden az útitervemben. Ha nem érem el azt a vonatot, amit kinéztem, akkor bukom a csatlakozást a buszhoz, meg a következő vonathoz, meg a következő buszhoz… Igy hát sietnem kellett. Félálomban összekapkodtam a cuccaimat, és elindultam. Amikor kiléptem a hotel épületéből, valahogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy majd mit is kéne hogyan lefényképezni. És ekkor rájöttem, hogy hiányzik a nyakamból a fényképező! A hotelszobának az egyik sarkában volt konnektor, ott töltöttem, reggel meg a nagy sietségben ott felejtettem. Igy hát hamar visszafordultam, föl az emeletre, a pultról visszavettem a kulcsomat, vissza szobába, fölkaptam a fényképezőt, és siettem az állomásra. Szerencsére elértem a vonatot. Tiz perc utazás után át kellett szállnom, a következő vonattal pedig meg sem álltam a jó hosszú nevű Naganohara-Kuszacugucsi állomásig. Ettől az állomástól indulnak a buszok, amelyekkel el lehet jutni Kuszacu onszenbe.

Reggel rajtam kivül még senki nem volt az állomáson, a buszon is egyedül voltam, aztán pár öreg néni felszállt a későbbi megállóknál. A busz felkapaszkodott a kanyargós úton, és nyolc óra körül megérkezett Kuszacu onszenbe. Kuszacu onszen az egyik leghiresebb onszenváros. Nemcsak magáról a fürdőiről hires, hanem a központban lévő „jubatakéról” is (szó szerint: „forróviz-mező”). Valóban olyan, mintha egy nagy mező lenne, az utcák által körbevett termálviz-tározóban zölden csillog a kénes viz. Van egy mini-vizesés is, ahol a forró, kénes viz lezubog egy alacsonyabban lévő tározóba. Ezenkivül emlitésre méltó a forró viz hagyományos hűtési módja is: hosszú, lapátszerű fadarabokkal forgatják, „ütögetik” a vizet, hogy lehűtsék. Mindezt azért, mert nem akarták sima vizzel felhigitani a kénes vizet. Régebben úgy fürödtek, hogy a forró vizből először a fejükre öntöttek, aztán a fürdőmester felügyelete mellett szigorúan három percig mártóztak meg a borzasztóan forró (de koncentrált) vizben. Szóval érdekes hely ez a Kuszacu, de nem tévesztendő össze a Kanszaiban lévő Kuszacu várossal 🙂

Miutén megérkezett a busz, elsétáltam ehhez a bizonyos jubatakéhoz, majd pedig gondoltam, elmegyek a nagy kültéri fürdőhöz, és ott megfürdök. 9:30-kor kezdődött az egyik fürdőben, az Acu no juban (szó szerint: „forró viz”) a „jumomi”-bemutató. Jumominak hivják a fent emlitett vizhűtési módot. Ezt meg akartam nézni, ezért úgy terveztem, hogy addig veszek egy fürdőt a kicsit távolabb lévő kültéri fürdőben, majd megnézem a bemutatót, aztán 11-ig még bemegyek egy-két fürdőbe. Elsétáltam tehát a kültéri fürdőhöz, igen ám, de kiderült, hogy mig nyáron 7-től nyitva tartanak, most még a téli nyitvatartás van érvényben, tehát csak 9-től vannak nyitva. Hoppá! De ha 9-től bemegyek fürdőzni, akkor nem érek oda a jumomi-bemutatóra. Nem volt mit tenni, úgy döntöttem, visszamegyek a központi részre, és majd a bemutató után jövök ide vissza. Csak igy nem fogok tudni sok fürdőt megnézni… A visszaúton egy bácsika onszen-mandzsút osztogatott (süteményféleség, amelyet a forró vizben főznek meg), kaptam mellé egy csésze teát is, jólesett, finom volt.

Visszamentem a központi részre, és fölmentem a közelben lévő templomhoz, jó sok lépcsőt kellett megmászni, de föntről szép volt a kilátás. Irták, hogy 9-től lehet gosuint csináltatni, na gondoltam, akkor majd visszajövök később. Lementem a lépcsőkön, sétáltam egy picit még, aztán látom, hogy 9 óra körül már gyülekeznek az emberek az Acu no junál, sorban állnak, hogy jegyet vegyenek a jumomira. Addig amúgy szinte alig volt valaki a városban, gondoltam is, hogy tök jó ez igy Tokió után. Ekkorra viszont kezdtek szép lassan érkezni a népek. Beálltam én is a sorba, megvettem a jegyemet, és bár még volt majdnem fél óra a kezdésig, bementem az épületbe, hogy legyen helyem. A jumomi-bemutató kezdéséig vetitettek imázsfilmeket Kuszacu onszenről, ezek jópofák voltak.

Fél tizkor aztán megkezdődött a bemutató. A jumomis nénik először énekeltek és táncoltak, aztán bemutatták magát a jumomit, végül ki is lehetett próbálni a vizhűtést a falapokkal. Én először nem jelentkeztem önkéntesnek, de a második turnusban a végén nagyon nem akaródzott senkinek sem jelentkezni, még volt egy hely, igy a végén én is kipróbáltam a jumomit 🙂 Kaptam egy emléklapot cserébe. Miután véget ért a bemutató, visszasétáltam a kültéri fürdőhöz. Ekkor már meglehetősen sokan voltak az utcákon. A fürdőben is voltak, bár nem volt nagy tömeg. A kültéri fürdőben jó forró volt a viz, ráadásul pont oda tűzött a nap is. Aznap nagyon jó idő volt, még melegebb volt, mint előző nap Tokióban. Körülbelül fél órát üldögéltem a fürdőben, aztán visszaindultam a központi részre. Mivel a vasútállomáson és Manza onszenben nincs konbini, Kuszacuban akartam venni egy bentót, meg még gosuint is akartam csináltatni, szóval igyekeznem kellett. A kültéri fürdőnél amúgy nem volt zuhanyzós rész, igy a kénes szagot „magammal kellett vinnem” a következő kénes fürdőig 😀 Vettem a konbiniben kaját, aztán megint fölmásztam a lépcsőkön a templomhoz, csináltattam gosuint, majd lefutottam a lépcsőkön, és igyekeztem a buszvégállomáshoz. Itt láttam, micsoda tömeg érkezett ekkor buszokkal Kuszacuba. De visszafelé is sokan voltak. Konkrétan három busz indult ugyanabban az időpontban!

A vasútállomáson is hasonló volt a helyzet. Annyian voltak a váróteremben, hogy nem lehetett leülni. Mindenki a Tokióba tartó gyorsvonatra várt. Inkább visszamentem a buszmegállóba, ott ugyanis volt hely a padon, és meg tudtam enni a bentómat. Ekkor aztán csöngött a telefonom, Ogura szenszei hivott. Kérdezte, hogy átvettem-e a következő félévhez szükséges papirokat. Mondtam, hogy még nem, mert úton vagyok, de pénteken megyek, és átveszem. Mondta, hogy 1-jén, illetve 2-án lesznek valami eligazitások a mesterszakosoknak, valamint a Belgiumból érkező új rjúgakuszeinek, kérte, hogy ezekre majd én is menjek el. Ebben tehát megegyeztünk, meg mondta, hogy még összegyűjtötte, hogy melyik órákat tudom felvenni, melyiket nem, ezeket is majd egyeztessük.

Mindenki a Tokió irányába tartó vonatra várt, én viszont a másik irányba tartottam. Vonattal a Manza onszenhez legközelebb lévő megállóig mentem. Errefelé nagyon kevés vonat jár, kevesen is utaznak rajta. Mig Kuszacu esetében sokan jönnek gyorsvonattal Tokióból, az állomástól pedig felmennek a fürdővárosba busszal, Manzába a legtöbben kocsival érkeznek, ez a legegyszerűbb. Nekem ez a lehetőség ugyebár nem működik, igy hát kötve voltam a vonatokhoz, buszokhoz. Rajtam kivül voltak még néhányan, akik szintén a Manzához közeli állomáson szálltak le, s ugyanazt a buszt várták, mint én. Rövidesen meg is jött a busz, ezzel a végállomásig utaztam.

Manza onszen nem olyan felkapott fürdőváros, mint Kuszacu. A busz végállomása környékén sem volt semmi, csupán egy információs épület, körülette pedig a még hóval boritott hegyek. Ahogy a végállomástól elindultam első úticélom, a Manza Kógen Hotel felé, találtam egy útbaigazitó táblát, ami arról tájékoztatott, a környéken hol vannak olyan zónák, ahová veszélyes belépni az erős kénes gázok miatt. A térképek sárga folttal jelölték a veszélyes, pirossal pedig a rendkivül veszélyes környékeket. Erős vulkáni tevékenység van ezen a környéken, épp egy-két hónapja volt, hogy a Kuszacuhoz közel található egyik vulkán kitört, köveket kezdett kilövellni, ami el is talált egy a hegyben gyakorlatozó katonát. Mások a kötélpálya gondolájában rekedtek, miközben hatalmas kövek repültek feléjük. Hát nem szivesen lett volna részem ilyen élményben.

Szerencsére az ottlétemkor nem történt semmi hasonló, mérgező kénes gázokat sem lélegeztem be. Elindultam tehát a hotel felé. A hotelnek gyönyörű kültéri fürdője van zöldessárgás szinű, kénes vizzel, ezt akartam felkeresni. Manza onszenből ritkán járnak a buszok, igy több mint két órám volt, nyugodtan mehettem a fürdőbe. Ráadásul a környéken sok megnéznivaló sem volt, itt is volt egy „jubatake”, meg egy kilátóhely, oda akartam felmenni, de előbb a fürdőbe mentem. Elég drága a fürdőjegy, 1500 jegy, de a honlapon található kuponnal 300 jen kedvezményt lehet kapni. Csak az volt a baj, hogy elfelejtettem kinyomtatni a kupont… Azért megkockáztattam, és megkérdeztem, muszáj-e, hogy ez kinyomtatva nálunk legyen, vagy elég csak bemutatni a telefonon. Persze elég volt, kedves volt a recepciós hölgy, igy 1200 jenért mehettem be. Ehhez törülközők is járnak, illetve itt van rendes zuhanyzós rész is. A kültéri fürdő nagy része koedukált, ezért felhivták a figyelmemet, hogy a törülközőt az ágyékunk köré kell tekerni. A nők nagyobb törölközőt kapnak, amibe teljesen betekerhetik magukat, illetve lehet venni a hotel boltjában külön fürdőruha-szerűséget is.

Nagyon jó volt ez a fürdő. Több, különböző hőmérsékletű és szinű, kénes és kevésbé kénes fürdő volt a kis kertben, mellette kilátásnak ott volt egy kisebb hegy, hóval fedve, illetve egy kis patakocska is. Nem voltak sokan, de azért annyira kevesen se, simán el lehetett férni a kis „medencékben”. Tűzött a nap, ezért igyekeztem az árnyékba húzódni, mivel észrevettem, hogy a tegnapi, tokiói séta alkalmával keményen megpirult az arcom, az orrom. Március végén leégni, az azért durva… Találtam az egyik, nem túl forró fürdő egyik sarkában egy kis zugot, ahová pont árnyékot vetett az egyik közeli szikla, ide behúzódtam – ezt találtam a legjobb helynek, itt ültem a vizben jó sokat. Összevissza a fürdőben egy órát voltam. Nagyon kellemes volt, legszivesebben még hosszasan üldögéltem volna a kénes vizben 😀 Egy óra eltelvétel aztán lezuhanyoztam, de olyan erős volt a kénszag, hogy még két nap múlva is magamon éreztem.

A hotelből kilépve elindultam az itteni jubatake felé. Senki nem volt az utakon, gyalogos főleg, néha egy-két autó elhaladt mellettem. A jubatakénál sem volt senki. Ez tulajdonképpen egy hegyoldal volt, sok helyen kénes kigőzölgésekkel, egy zöld vizű kis medencével, de nem úgy kell elképzelni, mint a kuszacui jubatakét. Ráadásul a hegyoldalt még hó födte, tehát nem lehetett körbesétálni a helyen. A kilátóhelyet sem találtam meg, valószinűleg oda is ott kellett volna fölsétálni, ahol még hó volt. Elsétáltam aztán a másik hotelhez, a Manza Prince Hotelhez. Itt is lett volna egy fürdő, de már időm se volt, meg a másik hotelből bőségesen kiélveztem a termálvizet. Amúgy a Prince Hotelnél sok sielő volt, hisz még rengeteg hó van errefelé, lehet még sielni. Ennyi volt körülbelül a látnivaló errefelé, már amit gyalogosan meg lehet közeliteni. Nyáron, amikor már nincs hó, és ha kocsival érkezik az ember, a hegyekben sokfelé el lehet utazni, számomra most csak ennyi volt. Visszabattyogtam a buszmegállóhoz, és felültem a buszra. Egyedül voltam a buszon egészen a vasútállomáshoz közeli megállóig, senki nem szállt fel. A termálviz, aztán a busz zötykölődése, meg a kellemes meleg (meg az előző éjszakai kevés alvás) szépen elaltatott, aztán amikor fölébredtem, meg is riadtam, azt hittem, már túlmentem a tervezett megállónál, de nem. Leszálltam az állomásnál, és várakoztam a Takaszaki irányába tartó vonatra. Rajtam kivül csak néhány diákot láttam várakozni, illetve a vonatról le- és felszállni.

A megérkező vonattal Sin-Maebasiig utaztam, ott átszálltam a Takaszaki felé tartó vonatra, majd pedig onnan a Hacsikó-vonalon utaztam tovább Hacsiódzsi irányába. A Hacsikó-vonalnak nincs semmi köze a hűséges kutyához, Hacsikóhoz, mivel a kutya nevét igy irják: ハチ公, mig a vonal nevét igy: 八高. A 八 a Hacsiódzsi (八王子) röviditése, mig a 高 a Takaszaki (高崎) röviditése. Azt hittem, hogy ez a Hacsikó-vonal ugyanolyan fővonal, mint amilyen a Takaszaki-vonal is, de tévedtem. Az állomáson belül a peronja is elég fura helyen volt, és maga a vonat is egy picike, két kocsis szerelvény volt. (Ez vidéken amúgy nem lenne annyira különleges, de Tokió környékén rövidnek számit. Nevettem is magamban amúgy, amikor Tokióban az egyik állomáson bemondták, hogy „kérem, vigyázzanak, a következő vonat rövid, 11 kocsis szerelvény, nem áll meg a peronon jelölt minden felszállóhelynél”. Ehhez képest Simane környékén, amikor megérkezett egy vonat, egy néni megszólalt a társának: „Jé, ma kétkocsis szerelvény jött! Milyen különös!” 😀 ) A vonattal először Komagava állomásig kellett mennem, ezt a helységnevet úgy irják, mint a középkori koreai Kórjó állam nevét, ezt japánul Kórainak ejtik ki, igy én végig azt hittem, hogy Kóraigava a megálló neve. Az állomáson szembesültem vele, hogy Komagava a helyes olvasat. Hiába, Japánban soha nem lehet biztos az ember, hogy a helységneveket és a személyneveket hogy is olvassuk 😀 (Van egy olyan állomásnév is, amelyet úgy irnak le, hogy Fucsú, de közben úgy olvasnak, hogy Kou. O__o Okinava ilyen szempontból a legjobb, amikor leirják azt, hogy naka (közép) + siro (vár), és a laikus ember azt gondolnál, hogy ezt biztos Nakasirónak, Nakadzsirónak, vagy mondjuk Nakadzsónak, Csúdzsónak olvassák… aztán igazából Nakaguszuku 😀 ) Komagavánál át kellett tehát szállnom. Volt körülbelül fél óra a vonat indulásáig, de nem volt egy pad, szék sem a peronon, igy kimentem az állomás bejáratához, a picike épületbe. A padon rajtam kivül egy eléggé furcsa, dezorientált nő ült, meg egy fiatal, plázacica-plázakandúr párocska, akiknek valami gondjuk volt a bérletükkel, várták, hogy az állomásfőnök intézzen valamit. Leültem a párocska és a dezorientált nő közé, aztán rövidesen bejött egy hajléktalan, és beült közém és a dezorientált nő közé. Nagyon büdös volt. Aztán egyszer csak fogta magát, levette a fél cipőjét, majd a zokniját is, és a különböző foltokkal, kelésekkel teli lábfejét kinyújtotta, közszemlére tette az állomásépületben. Nos… „üdvözöljük Tokió kevésbé ismert részén”! 😀 Nemsokára a dezorientált nő kilépett az állomásépületből, a hajléktalan visszavette a mocskos zoknit és cipőt a lábára, és távozott, a párocska pedig valami rossz hirt hallhatott a bérletről, mert feldúltan elviharzottak. Igy társaság nélkül maradtam, de nemsokára jött is a vonatom, amivel Hacsiódzsiig mentem.

Hacsiódzsi Tokió egyik városa (Tokió-to, azaz Tokió metropolisz magába foglalja a szorosan értelemben vett Tokiót, vagyis a kerületeket, valamint a tágabb értelemben vett Tokiót, vagyis a környező városokat, és még egy falut is. Tehát van olyan cim, hogy „Tokió metropolisz, … XY falu”. Érdekes, ugye?). Igazából egy oka volt annak, hogy ide jöttem. Vagyis inkább kettő. Az egyik, hogy itt találtam olcsó netcafét, Tokióban nagyon drága minden. A másik, fontosabb ok pedig az, hogy másnap reggel korán akartam indulni a Csúó-vonalon tovább, és ez a megálló a Csúó-vonalon található, igy innen közvetlenül utazhattam reggel következő célom felé. Hacsiódzsiba megérkezve elmentem a netcaféba, ahol regisztrálnom kellett, majd elfoglalhattam a helyemet. Hát ez már nem olyan netcafé volt, mint a jokohamai, hanem a szokásos minőség. A zuhany fizetős volt, ezért nem is használtam (úgyis nemrég zuhanyoztam a kénes fürdő után), a szomszédok zajosak voltak, az egyik nagyban gépelt valamit, majd néha sóhajtozott, mintha mérgelődnek, a másik hangosan szuszogott, horkolt is, aztán ugyebár a kis boxok felül nyitottak, tehát belülről az ember szemébe világit a fény, és akkor arról ne is beszéljünk, hogy a szűk kis boxban alig lehet elférni. Itt próbáltam meg tehát aludni, inkább kevesebb sikerrel.

Másnapra ismét nagy terveim voltak: elutazom a Fudzsi hegy lábánál lévő öt tóhoz, ezeket fogom körbejárni. Igy belépek Jamanasi megyébe, ezzel meglesz mind a 47 megye! A nap végén aztán Kófuban fogok megszállni.